Online Oktatóanyagunk! Iratkozz fel hírlevelünkre és a 24 részes online oktatóanyagunkból 4-et díjmentesen megnézhetsz!
Tapasztalatok
Pakolás témaköre:
Folyamatos problémám volt az elõszoba elpakolásával, cipõk, ruhák szanaszét a földön stb. Kupleráj mindenütt. Egyfolytában veszekedtünk, „Rakd már a szandálodat a helyére" , "Unom már, hogy folyton utánad kell pakolnom!" Persze semmi hatása! Majd egyszer ugyancsak a könyvben tanultakat alkalmazva azt mondtam: „ A szandál helye a cipõs polcon van.” Ezek után odament, felvette a szandálját és feltette a polcra. Nem sokkal késõbb gyerekvendég érkezett, aki ugyancsak az elõszoba közepén hagyta a szandálját. Míra szólt neki: „Elõd, a szandál arra a polcra való.” – és ezek után a nagyfiú is feltette a szandálját a polcra.
"Anya, félek!" témaköre:
Egy napon csúnya vihar érkezett, hatalmas fekete felhõkkel. Lányom kijelentette, hogy fél a fekete felhõktõl. Elsõ ösztönös válaszom az volt, „Ugyan nem kell félni, a felhõk kint vannak mi meg bent vagyunk, nem bántanak.” Ettõl persze nem nyugodott meg, tovább hajtogatta, már-már idegesítõen, hogy Õ mennyire fél. Aztán kigyulladt a piros lámpa a fejemben, mit is olvastam az érzések elfogadásáról. „Ó, a nagy fekete felhõk valóban nagyon félelmetesek lehetnek.” – mondtam. Erre kifejtette, hogy tulajdonképpen nem is felhõktõl fél, hanem attól, hogy a viharban nem talál majd meg minket. A válaszom a következõ volt. „Hát ez aztán nagyon ijesztõ lehet.” Majd közölte, hogy nem baj, mert a Csõrmester (a Dr. Bubóból) majd szól nekünk, szülõknek, hogy Õ hol is van tulajdonképpen, és amíg nem érünk oda, addig a Csõrmester vigyáz rá. A végén pedig azt mondta: „ Már nem is félek a fekete felhõktõl.” Tulajdonképpen csak elfogadtam az érzéseit, mégis többet megtudtam a félelem valódi okáról és ráadásul saját magát nyugtatta meg. Óriási!
"Nem akarok hazamenni!" témeköre:
Egész napos strandolás után elérkezett a hazamenetel ideje. Megbeszéltük még egy utolsó fürdés, aztán fagyi és utána pakolunk haza. A fürdés és a fagyi után azonban mégsem akaródzott hazaindulni, ott állt a medence szélén, nézte az úszokat és hiába próbáltam mondani: "tudod, ezt beszéltük, meg, gyere menjünk, jövünk még máskor is", hatástalan maradt, sõt minél többet mondtam, annál inkább dacosabb lett, már-már egy hiszti kezdetén álltunk. Ekkor ismét kigyulladt fejemben a piros lámpa és a következõt mondtam Neki: "Nehéz lehet eljönni egy olyan helyrõl, ahol ennyire jól érezted magad." Rám nézett és azt mondta: "Igen". Majd a következõ mondatom azt volt: "Gyere, búcsúzzunk el a medencéktõl, integessünk nekik, és ígérjük meg nekik, hogy még visszajövünk hozzájuk." Teljesen felvillanyozódott és azt mondta:"Ok és szivárványos csúszdától is búcsúzzunk el, meg a wc-tõl, meg az öltõzõszekrénytõl, meg a zuhanyzótól is." És elkezdtük a búcsúzkodást, majd hiszti- és erõszakmentesen kisétáltunk a strandról.
Homokszórás, falfirkálás témaköre:
Homokszórás és falfirkálás esetén 1 éves gyereknél is mûködött a Beszélj úgy...módszere: "A lapát nem arra való, hogy szórjuk vele a homokot. A lapáttal lapátoljuk a vödörbe a homokot" és megmutattam, hogy kell vödörbe lapátolni. "A fal nem arra való, hogy rajzoljunk rá, arra a papír való"...és elõvettem egy papírt rajzolni. Annyi a különbség egy 1 éves és egy nagyobb gyerek között, hogy az 1 évesnek többször el kell mondani és megmutatni, mit vársz el tõle.
Verekedés témaköre:
A 1,5 éves "nagyfiam" elõszeretettel üti, látszólag minden ok nélkül, a 3 éves lányomat. Míra nézegeti a könyvét, Márk autókat tologat, majd egyszer csak feláll, odamegy a nõvéréhez és lekever neki egyet. A "hagyd ezt abba" vagy én is ráütök a kezére, hogy ezt nem szabad nem mûködik. Azonban amikor azt mondtam, hogy "Márk, a verekedést nem tûröm! Ha ütni akarsz, akkor a hintalovadat ütheted, Mírát nem!" Erre vigyorogva odament a hintalovához és püfölni kezdte. Most már ott tartunk, hogy anélkül, hogy bármit mondanék, magától megy a hintalovat püfölni.
Ételdobálás témaköre:
Ugyancsak a 1,5 évesem dobálja a kaját az etetõszékbõl... Kezébe veszi az ételt és közli, hogy do..., azaz dobni akarja. A legbékésebb megoldás eddig az volt, hogy egy kislabdát tettem az asztalra, majd azt mondtam "Az étel nem játék, ha dobálózni akarsz a labdát dobhatod, az ételt nem. A kaja a szádba vagy a tányérra való." Erre betette a falatot a szájába, majd ugyancsak vigyorgás közepette eldobta a labdát.
Csúfolódás témaköre:
Az oviból hazajõve:
Anya: - Szia Mírám! Húúú, nem tûnsz valami vidámnak, morcosnak látszol!
Míra: - Miért?
Anya: - Nem tudom, miért vagy morcos, ezt Te tudod!
Míra: - Mert X kicsúfolt az oviban! Azt mondta, hogy mosónõ, meg mosófiú....
Anya: - Ez nem volt szép dolog tõle, a csúfolódás nagyon tud fájni.
Míra: - Igen! És már régóta...
Anya: - Látom nagyon bánt a dolog, hogy tudnánk ezt megoldani?
Míra: - Gyere be az oviba és maradj ott velem egész nap!
Anya: - Tudod mit? Írjunk le minden ötletet, hogy mit lehetne csinálni és a végén kiválasztjuk a sok közül a megoldást! Akkor én most leírom: 1. Anya bemegy az oviba egész napra és megvédi Mírát X-tõl, ha csúfolódik. Van még más ötlet?
Míra: - Igen, a barátom Y védjen meg, és mondja meg nekik, hogy ne csúfoljanak.
Anya: - Jó, akkor ezt is leírom. Más ötlet?
Míra: - Csak mondja, mondja és én nem figyelek rá!
Anya: - Rendben ezt is leírom. Más?
Míra: - Most mondj te is valamit!
Anya: - Szólhatsz az óvónéninek is, ha bántanak.
Míra: - Az nem jó, mert mindig akkor csinálják, amikor nincs ott!
Anya: - Értem! Akár vissza is csúfolhatsz, ha az jó neked.
Míra: - Megvédem saját magam és visszacsúfolok. Hogy kell visszacsúfolni?
Anya: - Találjuk ki! Mondhatod azt nekik, hogy „ Te meg varangyosbéka vagy!”
Míra: - Tudom már: azt mondom, hogy „pukifej, kakifej, stb, stb. stb.
és végeláthatatlanul soroltuk NEVETVE a jobbnál jobb ötleteket!
A lapot amire leírtuk a lehetõségeket, végül kidíszítette, rajzolt rá, matricákat ragasztott rá, aztán azzal is aludt. Másnap bevitte a „csúfolódós listát” az oviba! Amikor érte mentem azzal fogadott: „Anya! Ma nem csúfoltak!:o)” és ennek már több napja.
Az enyém, a tied témaköre:
A nagytesó elveszi a kicsi játékát és diadalittasan kiabál: UGYSEM ADOM VISSZAAAAA!!!
A kicsi persze ordít: ADD VISSZAAAA!!!
ISMERÕS A SZITU?:o)
A legutóbbi helyzetjelentés a családunkból:
Márk 2. születésnapjára kapott egy motort és a lakásban körbe-körbe nagyokat nevetve motorozott vele. Amint Márk leszállt róla Míra (közel 4 éves) kérdés nélkül felpattant és motorozni kezdett. Márk persze ordított, hogy kéri vissza a motorját, Míra pedig egyre gyorsabban ment vele, hogy Márk ne tudja utolérni és közben még kiabált is: "Ugysem adom visszaaaaa!"
"Beszélj úgy..." ismerete nélkül valami ilyesmit mondtam volna: "Míra! Add már vissza a motorját, most kapta, õ akar vele menni." vagy "Márk! Add már neki kölcsön, te már motoroztál, most a Míra jön." miközben azt gondoltam volna magamban, hogy nem igaz, hogy már megint veszekednek.
"Beszélj úgy..." ismeretével azonban ezt mondtam: "Látom baj van, Míra szeretné kipróbálni Márk motorját, mert õt is izgatja milyen is az új motor, Márk viszont nem akarja odaadni, mert az övé. Tudnátok valami olyan megoldást hozni, ami mindkettõtöknek jó?" egy kis gondolkodás után Míra megszólalt: "Márk van egy jó ötletem! Te felülsz a motorra én meg mögéd és vitetsz engem, jó? Ez tetszett Márknak is és mindketten egyszerre ültek a motoron, nagy vigyorgás közepette.
Utálom a tesómat témaköre:
Míra és Márk rajzoltak a gyerekszobában, én a fördõben a vizet engedtem az esti fürdéshez. Márk elvette a Míra ceruzáját amiért Míra ráütött a kezére. Márk sírt, majd Míra diadalittas mosollyal bejött a fürdõbe és közölte: "Megvertem a Márkot."
A párbeszéd így zajlott a továbbiakban:
Anya: - Látom örülsz, hogy a Márk sír.
Míra: - Igen, jobban szeretem, amikor a Márk sír, mint amikor örül.
Anya: - Aha, értem. Van úgy, hogy én is örülök annak amikor más sír, úgy hívják, hogy kárörvendés. Ezt olyan emberekkel kapcsolatban érzem, akiket nem szeretek.
Míra: - Igen, én is. Én nem szeretem a Márkot!
Anya: -Aha, értem. Mírám! Lehet nem szeretni a Márkot, és lehet jobban örülni, amikor sír, azonban azt nem engedem, hogy megverjed, vagy bántsad. Elvárom, hogy kedvesen bánj vele akkor is, ha úgy érzed nem szereted!
Erre elgondolkodott, majd közölte: - Én szeretem a kis Márkomat!
Anya: - Úgy tudod jóvá tenni, hogy bocsánatot kérsz tõle és megvígasztalod.
Erre kirohant a fürdõbõl a még mindig síró Márkhoz, megsimogatta, megfogta a kezét és behozta a fürdõszobába és azt mondta:
- Nagyon szeretlek kicsi Márk, segítek levetközni jó?
A "Beszélj úgy" tanfolyam elsõ része, arról szól, hogyan fogadjuk el a gyermek érzéseit! Minél inkább elfogadod és megengeded a negaítv érzéseket, annál inkább túl lesz rajtuk és megtörténik a CSODA!
Amikor nem sikerült úgy beszélni:
Aztán néhány pozitív tapasztalat után álljon itt néhány elkeserítõ párbeszéd is. Azért szeretném ezeket is megosztani, mert lesz olyan pont a tanulásban,amikor rájövünk, hogy régi már nem mûködik, az új még nincs készség szintjén, vagy mégsem mûködik valamiért és sehogy sem jó. Ezekkel a frusztráló érzésekkel is meg kell küzdenünk a tanulás folyamán. Hosszú út ez. A szerzõpárosnak saját bevallása szerint, több mint 10 évébe telt készség szintjén elsajátítani az új módszert. Szóval legyünk türelmesek magunkhoz és bocsássuk meg hibáinkat magunknak.
Gyógyszerbevétel... Amikor már az alternatív gyógymódjaink nem mûködtek, kénytelenek voltunk bevenni néhány valóban rossz izû szirupot. Azonban minden egyes alkalommal hiszti, dühroham a gyógyszerbevétel ellen. Hiába alkalmaztam a könyvben tanultakat: „Ó, ez tényleg nagyon rossz ízû, nem könnyû az ilyet lenyelni. Hogy vennéd be szívesebben, vízzel vagy teával, befogod az orrodat vagy ökölbeszorítod a kezedet? stb.” a választási lehetõségek száma végtelen volt, az érzéseket is kiválóan elfogadtam pont úgy ahogy tanultam, mégis akarata ellenére, erõszakkal, hiszti közepette be kellett nyomni a szirupot a szájába.
Esti fürdés...3 éves lévén túl vagyunk már azon a korszakon, hogy mindent a szánkba veszünk, azonban az 1 évesem még nincs túl ezen, így a nagylányom utánozva a kisfiamat a fürdõvizes játékokat folyamatosan a szájába veszi. Már többször szóltunk neki ez miatt, azonban egyik este nagyon eldurrant a fejem. A következõ tipikusan hibás mondatot mondtam neki: "Ha még egyszer a szádbaveszed, kiveszem a játékokat a vízbõl és soha többet nem adom vissza õket." Persze megint a szájába vette, én pedig kivettem a játékokat a vízbõl, aminek 1 órás hisztéria lett az eredménye.
Hogy lehetett volna megoldani másképpen? Elõször is felül kellett volna emelkednem a saját dühömön. Számomra ez a legnehezebb, felülemelkedni az érzéseimen és józanul kommunikálni. A következõket mondhattam volna Neki:"Míra, a fürdõvizes játék nem arra való, hogy a szádba vedd és szopogasd. Ezt a fogkeféddel megcsinálhatod, ha akarod."
Ha továbbra is csinálja még ilyeneket is mondhattam volna: "A fürdõvíz, amiben az elõbb megmosakodtál, koszos, ha a szádbaveszed a vizes játékot, könnyen megbetegedhetsz." (nem azt hogy beteg leszel! ) vagy "Hé, fürdõvizes játékot látok a szádban!" vagy "Kezd fogyni a türelmem, nem kellene megvárni, míg teljesen összezsugorodik." vagy "Két választásod van, játszol a játékokkal a kádban anélkül, hogy a szádba vennéd, vagy lemondasz arról a lehetõségrõl, hogy a kádban is legyenek játékok."
És ha mindezek ellenére még mindig csinálja, másnap nem teszem bele a játékokat a vízbe. Ekkor megkérdezheti: "Nincsenek a játékok a vízben, miért?" "Mit gondolsz miért?" vagy "Mondd el Te, hogy miért?" Szóval a lehetõségek tárháza végtelen, hogy hogyan tudom rávenni a gyereket arra, hogy csináljon vagy ne csináljon meg valamit, mégis nehéz ott és akkor abban a pillanatban mindezt lereagálni.
Viszont a fent említett egy órás hiszti nem volt hiábavaló, ugyanis rájöttem arra, hogy a gyerekem azt hiszi, azt érzi, hogy nem szeretem, amikor mérges vagyok rá. Hiába nem õt magát kritizáltam, hanem a viselkedését helytelenítettem, õ akkor is úgy érzi, nem szeretem. Ez új megvilágításba helyezett sok-sok dolgot a kapcsolatunkban, és rávilágított a kialakulóban lévõ karakterére is...